Szavakba sem tudom önteni miként teltek a következő napok. Alec nélkül az életem megint normális és egyhangú lett, mint volt. Sőt annál is rosszabb. Nem volt kedvem semmihez, bár Carlisle nem is engedett mozogni. 1 hétig kötelezően az ágyba parancsolt és még a maradék infúzióktól sem volt hajlandó megszabadítani, kivéve attól, amelyikből a vért kaptam. Így maradta a fájdalomcsillapítós és a nyugtató infúziója. Reggelenként nem egyszer fordult elő, hogy felébredve és megpillantva azokat, kidobtam a taccsot.
A felgyülemlett szabadidőmben nem csináltam mást, mint olvastam, azaz csak bámultam a kezemben levő valamit. Többször is lapoztam, de nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy miről olvastam. Vagy aludtam, ez volt a legértelmesebb dolog, amit tudtam csinálni úgy, hogy ne gondoljak folyton rá. Lassan kezdtem olyan lenni, mint Bella, mikor Edward elhagyta, azt hiszem. Nem ismertem akkor még őket, de egyik nap, egy csajos estén elmesélte Bella a történetét. De nem tehettem ezt a családommal, nem folytathatom tovább. Egyszer elég volt átélniük ezt, tovább kell lépnem, még ha nagyon nehéz is.
Ezzel az elhatározással álltam neki a következő napoknak. 3 nap után újra elkezdtem normálisan enni Esme megkönnyebbülésére, nevettem Emmett hülye viccein és próbáltam odafigyelni Alice csacsogására, aki a következő hétvégén szándékozik elrángatni Párizsba egy bevásárló körútra Rosalieval, mivel a jövőhéten kezdődik a téli szünet. Előre félek tőle, de bármibe belementem, csak ne Őrá gondoljak. Téli szünet. Az egyenlő azzal, hogy nemsokára itt van a Karácsony és ki kell találnom, hogy kinek mit vegyek, ami igazi fejtőrés egy ember számára. Mégis mit lehet adni olyan személyeknek, akiknek gyakorlatilag meg van mindene? Legvégső esetben majd megkérdezem Alicet, ő úgy is mindent előre lát.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm- rontott be a szobámba egy hiperaktív manó- meglásd nagyon szuper ajándékokat fogunk kitalálni, sőt, már tudom is, kinek mit akarsz majd venni Párizsban, de nyugi nem fogom elárulni senkinek sem, még Edward elől is megpróbálom eltitkolni.
- Alice- szólaltam meg nyugodtan- kérlek, még semmiről nem döntöttem- tettem le az ölembe a Csontváros című könyvet- lehetetlen, hogy máris láttál mindent- pufogtam,
- Láttam, hogy nem fogsz tudni dönteni Esme ajándékánál, mert (szerintem) mind a kettő nagyon jó ötlet, így a véleményemet fogod kikérni, onnantól meg velem fogod megvenni a többek ajándékát is- hadarta el egy szuszra. Most gondolok csak bele igazán, hogy mire is vállalkoztam én a Párizsi bevásárlókörútra.
- Egy biztos- lépett be Edward az ajtón egy tálca étellel- nem fogsz unatkozni. Ezt Esme küldte neked, neki el kellett mennie az árvaházba- tette le a mellettem levő kis szekrényre.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, majd megpróbáltam teljesen felülni, de a bordáim csikorogva megakadályoztak benne. Edward már mellettem is volt és segített, hogy olyan helyzetben legyek, hogy képes legyek megenni azt, amit Esme készített nekem- köszi megint.
- Szívesen, na de én most megyek, mert kezdődik a suli, Alice te se legyél sokáig, mert elkésel- szólt még vissza az ajtóból, majd hirtelen eltűnt. Vámpírgyorsaság... kikészít- gondoltam, mire lentről meghallottam Ed öblös nevetését, majd Emmettét is, miután Ed elmondta neki, hogy mire gondoltam. " A vámpírgyorsaságnál a gondolatolvasás utálom jobban!!!" címeztem Edwardnak, miközben a fejemet ingattam.
- Lemaradtam valamiről?- kérdezte Alice ártatlanul.
- Mint, ha te nem hallottad volna, mit mondott Edward- forgattam meg a szemeimet.
- Jól van na, csak nem akartam még egy lapáttal rátenni- vigyorgott a legkedvesebb nővérkém, majd a kaját az ölembe tette és megvárta, míg megeszem. Nagyon jól esett Esme húslevese és rántott csirkecombja, az egészet befaltam, ami nem meglepő, hiszen az előző napokban nem igen ettem túl sokat. Miután végeztem, visszabújtam az ágyba és lecsuktam a szemem, hogy aludjak egy keveset, ha már senki nem lesz itthon.
- Esme legkésőbb 2- re itthon van, Carlisle pedig 6- ra- mondta Alice, miközben a kezébe vette a tálcát. Már akartam kérdezni, hogy ők hova mennek, mikor válaszolt is rá- mi elmegyünk vadászni, és meglátogatjuk Bella édesapját, aki hiányolja az unokáját.
Reneesmee. Régen láttam én is, ha minden igaz, több hónapja együtt nyaralni vannak Jacobbal egy távoli helyen. Szóval Alice szavaiból ítélve, Nessi hazajön. De jó! Annyira szerettem őt is, mint Alicet. Egyvalamiben volt jobb, hogy nem kapott egy butikban vásárlási lázat, mint a nénikéje és hajlandó volt megszöktetni, miután kiskutyaszemekkel néztem rá.
- Ha kell valami, akkor ott van melletted a mobilod, bár úgy is látni fogom. Na szia, jó pihenést- táncolt ki Alice a szobából és már csak az ajtócsapódást hallottam. Nagy csönd, ez következett, így óvatosan az oldalamra fordultam és elaludtam.
*
" Az álmom gyönyörű volt. Aleccel egy csodaszép helyen voltunk kettesben, este. Senki nem volt körülöttünk és a gyertyák, mely megvilágították a helyet még meghittebbé varázsolta az egészet. Egy pokróc volt leterítve a földre, amin vörös, szinte már fekete rózsaszirmok voltak hullatva, de a figyelmemet nem ez, hanem Ő kötötte le. A szemeiben elvesztem és nem bírtam elfordítani róla a tekintetem. Ösztönösen felé léptem, majd a hívogató karjainak ölelésébe fészkeltem magam, fejemet a mellkasára döntve, minél jobban szorítva magamhoz, soha el nem engedve. Keze az állam alá nyúlt, majd megemelte, hogy újra a szemébe nézek, mely aranyszínűen pompázott. A következő pillanatban pedig az ajkai az enyémet becézgették, s végül elvesztünk egymás karjaiban az ékszakában."
Arra ébredtem, hogy a könnyeim szakadatlanul folynak végig az arcomon, eláztatva a párnát, amelyre fejemet hajtottam. A ruhám ujjával megtöröltem az arcom, majd óvatosan ülésbe tornáztam magam. Nem akartam rá gondolni, mert elviselhetetlenebb lett volna a hiánya, mely így is fáj, főleg a gondolta, hogy az egész az én hibám, senki másé. A kezembe vettem a könyvet, amit Alicetől kaptam, majd folytattam ott, ahol abbahagytam. Alig olvastam belőle pár oldalt, már le is tettem, mert képtelen voltam olyanról olvasni, ami két szerelmes tiniről szól, akik nem lehetnek egymáséi, mert egy hazugság miatt azt hiszeik, hogy testvérek. Nem lehetnek egymáséi... lefordítva olyan, mint az én esetem. Nekem meg volt rá az esélyem, nem volt köztünk semmi hazugság, mégsem ragadtam meg az alkalmat, inkább elüldöztem őt magam mellől. Bár Ő tökéletes, míg én egy puha, törékeny, cseppet sem tökéletes ember vagyok, akinek az élete múlandó és olyan rövid hogy Neki csupán egy röpke pillanatnak tűnik az öröklétben.
Kétségbeejtő. De nem maradtam volna örökre ember. Olaszországban Aroval megbeszéltük, hogy az érettségi után változtatnak át vagy még utána egy kicsivel, erről megadták a döntési lehetőséget. A kérésük pedig az volt, hogy 1 év múlva látogassam meg őket, de akkor még ember leszek, hiszen 2 év van még az érettségiig. Azt hiszem, hogy a Volterrai látogatásomnak annyi, Alec biztos nem örülne nekem és én sem lennék valakivel egy fedél alatt, aki már utál. Apuék majd kitalálnak valami mentséget, miért nem megyek. Utána pedig semmi akadálya nem lesz. Ha minden igaz, az emlékeim elhalványulnak majd, olyan lesz, mint ha valami ködfátyol választana el tőlük, így könnyebb lesz elfelejtenem mindent... azt a pár hónapot. Jobban belegondolva még csak most tűnt fel, hogy Felix és Demetri is lelécelt, őket sem láttam már 3 napja. majd megkérdezem anyuékat, lehet csak egy hosszabb vadászatra mentek el.
Gondolatmenetemből a mobilom hangos csörgése ébresztett fel. Megnéztem a kijelzőn, hogy ki lehet az, de egy ismeretlen szám volt. Elképzelésem nem volt arról, hogy Alicéken kívül ki kereshet ebben az időben. Az iskolai barátaim is órán vannak, Felix számát lementettem, miután 100000 üzenetet hagyott a múltkor majdnem lefagyasztva a készüléket, szóval nem tudom ki lehet. Lassan megnyomtam a zöld gombot, a fülemhez raktam és beleszóltam.
- Igen tessék, itt Ivett Mattew.
- Drága kicsi Ivett, remélem nem felejtettél el és sokat pihentél, mert most egy nagyon hosszú út áll előtted- hallottam meg Vivien hangját a vonal másik oldalén- és képzeld összefutottam a régi barátoddal Andrewal. Igen szoros barátságot kötöttünk és kiderül, hogy mind a ketten ugyan azt szeretnénk: Téged.
- Mit akarsz Vivien?- kérdeztem suttogva, alig találva meg a hangom az ijedtségtől. Nem tudtam megmozdulni, csak reménykedni tudtam, hogy Alice meglásson mindent, ami velem történik.
- Ezt inkább személyesen megbeszéljük- nyomta ki a vonalat, mire gondolkodás nélkül hívni akartam Alicet, de hirtelen egy erős kéz kiütötte a kezemből azt, mire a földön landolva ripityára tört. Mikor felnéztem 2 pár vörös szempárral találtam magam szemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése