Nem láttam semmit, csak hallottam, amitől még jobban féltem. A szívem a torkomban dübörgött és nem bírtam megállítani a testem rázkódását. Soha életemben nem féltem még annyira, mint most. Mikor valami nehéz csapódott bele a földbe pér méterre tőlem, összerezzentem és halk sikoly hagyta el a számat. Hátrakötözött kézzel olyan picire húztam magam össze, amennyire csak tudtam. Vivien hirtelen sikított fel, mint ha tüzes vassal égették volna a bőrét, de rájöttem, hogy Jane használhatja rajta a képességét.Valaki megérintette a vállam, mire megfeszültem és hátrébb csúsztam a hideg padlón.
- Csssss, Ivett, én vagyok az- hallottam meg életem gyengéd hangját, mire keserves zokogásba törtem ki- csssss- karolt át óvatosan, miközben levette a szememről a fekete rongyot, majd amilyen gyengéden csak tudta, megszabadított a kötéltől, ami csúnyán kidörzsölte a csuklóm. Miután a szemem hozzászokott a fényhez, Alec meggyötört arcára néztem fel. Nem bírtam elhinni, hogy itt van és a karjaiban tart, megvédve mindentől. Azt hittem csak álmodom. Olyan szorosan bújtam hozzá, ahogyan csak tudtam és nem tolt el magától, helyette felvett a földről, majd kisuhant velem a teremből, ahonnan még a harc távolodó hangját hallottam. Nem tudom hova vitt, nem is érdekelt, csak az, hogy itt van velem.
- Alec, én...annyira sajnálom- szipogtam, miután leült egy ágyra és a karjaiba vonva dédelgetett, mint egy kisbabát.
- Cssss, nyugodj meg, már mindennek vége, már nem bánthatnak- suttogta egy puszit nyomva a homlokomra, amitől még jobban rámatört a sírás, ő pedig hagyta, hogy eláztassam a pólóját, amiben volt. Fájt mindenem és nem bírtam ráfigyelni és abbahagyni ezt a buta sírást, miközben lehet soha nem fog már velem lenni- nemsokára itt lesz Carlisle és meggyógyít- mondta, mire megráztam a fejem- ne butáskodj, alig van ép és egészséges porcikád, több sebből vérzel és...
- Sajnálom- próbáltam elhúzódni tőle, tudva mekkora fájdalomnak teszem ki a vérem illatával, de nem engedett egy pillanatra sem és én nem bántam.
- Nem a te hibád Ivett, hanem azoknak a férgeké, akiket Felixék most égetnek el- morogta. Mellkasának döntve a fejem éreztem, ahogy az hullámzik a dühtől- ha nem lettem volna ostoba, és nem hagylak ott egyedül az erdőbe...- kezdte el marcangolni önmagát, amit végkép nem engedhettem.
- Ne marcangold magad kérlek- néztem fel rá a könnyeim mögül- nem kellett volna olyanokat vágnom a fejedhez, és óvatosabb is lehettem volna. Ami történt, nem a te hibád, csak is az enyém- emeltem fel a bal kezem, hogy az arcához érintsem, de megláttam, hogy a csuklóm is véres, ezért elvetettem az ötletet. Azonban ő gyengéden megfogta és mint, ha egy drága, törékeny porcelánt tartana a kezében, óvatosan az arcához emelte, majd ajkaival éppen csak érintve lágy csókot nyomott rá.
- Annyira hiányoztál- suttogta és előrehajolva megcsókolt. Ott estem darabokra a karjaiba és miután vége szakadt csókunknak, üres fejjel, megdöbbenve hajtottam vissza a mellkasára fejemet- próbálj megnyugodni és aludni Ivett- nyúlt ki oldalra és egy vörös lepedővel betakart- nem lesz kellemes, ha még fent vagy és kimegy belőled az adrenalin, amitől nem érzel semmit.
- Majd Carlisle ad fájdalomcsillapítót- motyogtam- szeretlek Alec- hunytam le a szemem és aludtam el abban a nyugodtságban, hogy ott van velem és vigyáz rám.
Alec szemszöge:
Mikor megláttam Őt a két nomád vámpír között, Felix és Demetri segítsége kellett, hogy ne vessem rájuk maga, amiért kedvesemet elrabolták és szörnyű állapotba hozták. Vámpírhallásom tökéletes volt, mégis éppen, hogy hallottam szíve dobogását, melyet több kilométerről is felismernék. Szakadt és vére volt a ruhája, két kezét a háta mögé kötözték és jól láttam, hogy a kötél csúnyám kisebesítette puha bőrét. Szemét lekötötték, arcán pedig több folt is látszódott, mely arra következtetett, hogy többször is felpofozták. Ajkai is felrepedtek, melyeket most félelmében összepréselte és várta vakon az eseményeket. El sem bírtam képzelni, hogy milyen sérüléseket szenvedhetett még el, míg én elhagytam. Hogy lehettem ennyire hülye? Mégis mit gondoltam? Aroék sem voltak boldogak, mikor visszajöttem, magammal hozva Felixet Janet és Demetrit. Caius meg is mondta, hogy 1 hét múlva vissza kell mennem, miután kiszellőztettem a fejem. Nem is kellett volna eljönnöm, csupán egy csók miatt...
Gondolataimból egy hangos koppanás és reccsenés ébresztett fel. Ivettet a szőke nő a földre lökte, mire kedvesem térdeire esett. Zuhanása közben mind hallottuk eltört csontjainak ropogását. Elmémet elöntötte a vörös köd és már mentem volna oda hozzájuk, mikor Aro, Caius és Marcus egyszerre vetették rájuk magukat, mire kirobbant a pokol. Egyből kitéptem magam Felix kezeiből és rohantam besegíteni megölni a két nomádot, de Jane hirtelen mellettem termet és megfogta a kezem.
- Vidd ki innen Ivettet, majd mi elintézzük őket- mondta. Csak bólintottam és már kedvesem mellett voltam, akinek az arcán patakokban folytak le könnyei. Leguggoltam mellé és gyengéden megérintettem a vállát, mire összerezzent és távolabb húzódott, miközben egész testében reszketett a félelemtől.
- Csssss, Ivett, én vagyok az- suttogtam megnyugtatóan, mire keserves zokogásba kezdett. Óvatosan átkaroltam, próbálva éreztetni vele, hogy nem lesz már semmi gond, biztonságban van csssss- vettem le szeméről a fekete rongyot, majd gyorsan a kezeiről a kötelet, mely elszorította a két csuklóját. Mikor végeztem vele, hirtelen hozzám bújt, vékony ujjaival görcsösen szorongatva a pólómat, mint ha attól félne, hogy elmegyek mellőle. Vigyázva arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat, a karjaimba vettem és kisuhantam a teremből, egyenesen a szobámba, ahol leültem az ágyamra és az ölembe vontam.
- Alec, én...annyira sajnálom- szipogta levegő után kapkodva.
- Cssss, nyugodj meg, már mindennek vége, már nem bánthatnak- nyomtam a homlokára egy puszit, amitől összerezzent. Először megijedtem, hogy fájt neki, de amint hangos zokogásba kezdett, rájöttem, hogy tévedtem. Hagytam had adja ki magából az elmúlt pár nap szenvedését, miközben hol a hátát simogattam, hol pedig az arcát, egy egy puszit nyomva a feje búbjára. Nem mutatta ki, de le lehetett olvasni az arcáról, hogy minden egyes mozdulata fáj neki- nemsokára itt lesz Carlisle és meggyógyít- mondtam, mire megrázta a fejét- ne butáskodj, alig van ép és egészséges porcikád, több sebből vérzel és...- méltatlankodtam, mire próbált elhúzódni.
- Sajnálom- motyogta. Hamar rájöttem, hogy azért kér bocsánatot, mert tudta, hogy az emberi vér milyen csábító egy vámpírnak, de ez engem, most nem nagyon foglalkoztatott, tegnap voltam vadászni és egy kicsit sem vagyok büszke magamra, amiért vörös árnyalata volt a szememnek. Nem tudom miként fogom ezt megmagyarázni neki.
- Nem a te hibád Ivett, hanem azoknak a férgeké, akiket Felixék most égetnek el- morogtam. Halottam még ilyen messziről is, ahogyan az alagsorban tüzet raknak és elégetik a szétszabdalt nomádokat- ha nem lettem volna ostoba, és nem hagylak ott egyedül az erdőbe...- csak is az én hibám, én tehetek mindenről. El kellett volna mennem vadászni, mielőtt elvittem volna arra a helyre.
- Ne marcangold magad kérlek- nézett fel rám a könnyei mögül-nem kellett volna olyanokat vágnom a fejedhez, és óvatosabb is lehettem volna. Ami történt, nem a te hibád, csak is az enyém- emelte fel az egyik kezét, hogy az arcomhoz simítsa, de mikor meglátta, hogy vérfoltok vannak rajta, meggondolta magát és visszatette volna az ölébe, ha hagyom. Kíméletesen megfogtam, majd a számhoz emeltem és megpusziltam. Nem foglalkoztam a vére illatával, elnyomtam magamban a vadállatot, mely sóvárgót érte- annyira hiányoztál- hajoltam le hozzá és megcsókoltam. Úgy hiányzott már ajkainak érintése, mely után úgy epekedtem, mint másért még soha, még ez emberi vér iránt sem. Nem feszegettem azért a határaimat és a beszélgetést sem, mert tudtam, túl makacs ahhoz, hogy elismerje, minden az én hibámból történt. Ezért kinyúltam oldalra és egy vörös takarófélével betakargattam, vigyázva rá- próbálj megnyugodni és aludni Ivett- mondtam- nem lesz kellemes, ha még fent vagy és kimegy belőled az adrenalin, amitől nem érzel semmit- húztam magamhoz, majd mozdulatlanná váltam, hogy ne zavarjam őt. Nem akartam elengedni, ezért inkább ezt választottam.
- Majd Carlisle ad fájdalomcsillapítót- hunyta le a szemeit- szeretlek Alec- motyogta még félálomban, amitől dobbant egyet a hosszú évszázadok óta nem működő szívem.
- Én is szeretlek Ivett- nyomtam egy puszit a hajába, majd figyeltem minden egyes rezdülését, miközben aludt, addig, míg meg nem érkeztek a többiek...
Alec szemszöge:
Mikor megláttam Őt a két nomád vámpír között, Felix és Demetri segítsége kellett, hogy ne vessem rájuk maga, amiért kedvesemet elrabolták és szörnyű állapotba hozták. Vámpírhallásom tökéletes volt, mégis éppen, hogy hallottam szíve dobogását, melyet több kilométerről is felismernék. Szakadt és vére volt a ruhája, két kezét a háta mögé kötözték és jól láttam, hogy a kötél csúnyám kisebesítette puha bőrét. Szemét lekötötték, arcán pedig több folt is látszódott, mely arra következtetett, hogy többször is felpofozták. Ajkai is felrepedtek, melyeket most félelmében összepréselte és várta vakon az eseményeket. El sem bírtam képzelni, hogy milyen sérüléseket szenvedhetett még el, míg én elhagytam. Hogy lehettem ennyire hülye? Mégis mit gondoltam? Aroék sem voltak boldogak, mikor visszajöttem, magammal hozva Felixet Janet és Demetrit. Caius meg is mondta, hogy 1 hét múlva vissza kell mennem, miután kiszellőztettem a fejem. Nem is kellett volna eljönnöm, csupán egy csók miatt...
Gondolataimból egy hangos koppanás és reccsenés ébresztett fel. Ivettet a szőke nő a földre lökte, mire kedvesem térdeire esett. Zuhanása közben mind hallottuk eltört csontjainak ropogását. Elmémet elöntötte a vörös köd és már mentem volna oda hozzájuk, mikor Aro, Caius és Marcus egyszerre vetették rájuk magukat, mire kirobbant a pokol. Egyből kitéptem magam Felix kezeiből és rohantam besegíteni megölni a két nomádot, de Jane hirtelen mellettem termet és megfogta a kezem.
- Vidd ki innen Ivettet, majd mi elintézzük őket- mondta. Csak bólintottam és már kedvesem mellett voltam, akinek az arcán patakokban folytak le könnyei. Leguggoltam mellé és gyengéden megérintettem a vállát, mire összerezzent és távolabb húzódott, miközben egész testében reszketett a félelemtől.
- Csssss, Ivett, én vagyok az- suttogtam megnyugtatóan, mire keserves zokogásba kezdett. Óvatosan átkaroltam, próbálva éreztetni vele, hogy nem lesz már semmi gond, biztonságban van csssss- vettem le szeméről a fekete rongyot, majd gyorsan a kezeiről a kötelet, mely elszorította a két csuklóját. Mikor végeztem vele, hirtelen hozzám bújt, vékony ujjaival görcsösen szorongatva a pólómat, mint ha attól félne, hogy elmegyek mellőle. Vigyázva arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat, a karjaimba vettem és kisuhantam a teremből, egyenesen a szobámba, ahol leültem az ágyamra és az ölembe vontam.
- Alec, én...annyira sajnálom- szipogta levegő után kapkodva.
- Cssss, nyugodj meg, már mindennek vége, már nem bánthatnak- nyomtam a homlokára egy puszit, amitől összerezzent. Először megijedtem, hogy fájt neki, de amint hangos zokogásba kezdett, rájöttem, hogy tévedtem. Hagytam had adja ki magából az elmúlt pár nap szenvedését, miközben hol a hátát simogattam, hol pedig az arcát, egy egy puszit nyomva a feje búbjára. Nem mutatta ki, de le lehetett olvasni az arcáról, hogy minden egyes mozdulata fáj neki- nemsokára itt lesz Carlisle és meggyógyít- mondtam, mire megrázta a fejét- ne butáskodj, alig van ép és egészséges porcikád, több sebből vérzel és...- méltatlankodtam, mire próbált elhúzódni.
- Sajnálom- motyogta. Hamar rájöttem, hogy azért kér bocsánatot, mert tudta, hogy az emberi vér milyen csábító egy vámpírnak, de ez engem, most nem nagyon foglalkoztatott, tegnap voltam vadászni és egy kicsit sem vagyok büszke magamra, amiért vörös árnyalata volt a szememnek. Nem tudom miként fogom ezt megmagyarázni neki.
- Nem a te hibád Ivett, hanem azoknak a férgeké, akiket Felixék most égetnek el- morogtam. Halottam még ilyen messziről is, ahogyan az alagsorban tüzet raknak és elégetik a szétszabdalt nomádokat- ha nem lettem volna ostoba, és nem hagylak ott egyedül az erdőbe...- csak is az én hibám, én tehetek mindenről. El kellett volna mennem vadászni, mielőtt elvittem volna arra a helyre.
- Ne marcangold magad kérlek- nézett fel rám a könnyei mögül-nem kellett volna olyanokat vágnom a fejedhez, és óvatosabb is lehettem volna. Ami történt, nem a te hibád, csak is az enyém- emelte fel az egyik kezét, hogy az arcomhoz simítsa, de mikor meglátta, hogy vérfoltok vannak rajta, meggondolta magát és visszatette volna az ölébe, ha hagyom. Kíméletesen megfogtam, majd a számhoz emeltem és megpusziltam. Nem foglalkoztam a vére illatával, elnyomtam magamban a vadállatot, mely sóvárgót érte- annyira hiányoztál- hajoltam le hozzá és megcsókoltam. Úgy hiányzott már ajkainak érintése, mely után úgy epekedtem, mint másért még soha, még ez emberi vér iránt sem. Nem feszegettem azért a határaimat és a beszélgetést sem, mert tudtam, túl makacs ahhoz, hogy elismerje, minden az én hibámból történt. Ezért kinyúltam oldalra és egy vörös takarófélével betakargattam, vigyázva rá- próbálj megnyugodni és aludni Ivett- mondtam- nem lesz kellemes, ha még fent vagy és kimegy belőled az adrenalin, amitől nem érzel semmit- húztam magamhoz, majd mozdulatlanná váltam, hogy ne zavarjam őt. Nem akartam elengedni, ezért inkább ezt választottam.
- Majd Carlisle ad fájdalomcsillapítót- hunyta le a szemeit- szeretlek Alec- motyogta még félálomban, amitől dobbant egyet a hosszú évszázadok óta nem működő szívem.
- Én is szeretlek Ivett- nyomtam egy puszit a hajába, majd figyeltem minden egyes rezdülését, miközben aludt, addig, míg meg nem érkeztek a többiek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése